2016. május 2., hétfő

A Serengeti Nemzeti Park

„Párduc, oroszlán, gorilla, 

makákóbambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió

szavannák, fekete nők

Ó-ó-ó, Afrika!”- így énekel a KFT együttes


Afrika csodálatos tájai és élővilága felkelti az emberek érdeklődését és nem csupán a természetbarátokét. Számos filmben, irodalmi és képzőművészeti alkotásban kerül előtérbe Afrika fantasztikus élővilága és a táj szépsége, ami meghatározza a kontinensen kívül élőkben, azt, hogy mi az elképzelésük Afrikáról és nem utolsó sorban turistákat csábít oda.

A következő sorokban a Tanzániában található Serengeti Nemzeti Parkot fogom bemutatni. A Serengeti maszáj nyelven annyit tesz, mint „végtelen föld”. Nevét annak köszönheti, hogy a park mérete majdnem 15 ezer km² és a világon az egyik legnagyobb méretű nemzeti park. A természeti csoda Tanzánia északi részén helyezkedik el, a Viktória- tótól keleti irányba húzódik, és egészen Kenya déli határáig terjed. A nemzeti park Afrika első ilyen jellegű létesítménye, melyet az angolok alakítottak ki az 1930-as években. A park a hihetetlen sokszínű élővilágát annak köszönheti, hogy a tó környéke igen csapadékos és emiatt bőséges legelést biztosít az állatoknak. Májusra kiszáradnak a gyepek és az állatok a nemzeti park irányába vándorolnak, mert a nedvesebb területeken találnak füvet és vizet. Az egyik legnagyobb látványossága a parknak ez az állatvándorlás-

A park hatalmas mennyiségű nagyvadat tart el, körülbelül 370 000-t-, többségük pedig növényevő. A területen többek között élnek gnúk, zsiráfok, orrszarvúk, elefántok, kafferbivalyok, impalák, thomson- és grant-gazellák. Ragadozók között meg kell említenünk a leopárdot,gepárdot valamint az állatok királyát, az oroszlánt.

Emellett feltétlenül érdemes megemlíteni az Olduvai- szurdokot, amelyet az emberiség bölcsőjeként neveznek. Több mint 80 éve folynak itt ásatási munkálatok és a 40-50 éve előkerült leletek komoly hatást gyakorolnak az emberiség történetére. Ezen a helyen találtak egy 1,75 millió éves koponyát illetve felfedeztek egy 3,5 millió éves lábnyomot is. Innen datálható, hogy őseink két lábra álltak.

A park fennmaradása azonban folyamatos odafigyelést igényel. Az 1960-as években bizonyos állatfajok száma vészesen lecsökkent, az ember mohósága miatt. Ennek eklatáns példája, hogy az elefánt-populációt hogyan tizedelték meg az elefántcsontért. Az 1980-as évekre a helyzet némiképpen javult, mert a park és az ország infrastruktúrája is fejlődésnek indult. Ezen kívül a park rendkívül nagy mennyiségű pénzbeli támogatást is kapott. Az 1989-es évektől kezdődően pedig világszerte tiltották az elefántok vadászatát. Napjainkban a park szomszédságában illegálisan élők okoznak károkat azzal, hogy vadásszák a parkban élő vadakat. Ennek oka az, hogy az elszegényedett falusi lakosságnak élelem kell. A szomorú igazság az, hogy pár évtizeddel ezelőtt, még elég hely volt minden állatnak és embernek, mára azonban ez megváltozott

Mindennek ellenére azonban törekednünk kell ara, hogy megőrizzük természetes szépségében a világ egyik legnagyobb és legérdekesebb szabadtéri állatkertjét.

A cikkben Romics Katalin fantasztikus fotói szerepelnek, aki 2014-ben az alapítvány által szervezett humanitárius turizmus keretében látogatott el a parkba.

Írta: Romics Ágnes

Források:
http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/841/kft/afrika-zeneszoveg.html utolsó letöltés ideje:2016- 04.19
[http://serengeti.hupont.hu/ utolsó letöltés ideje: 2016.04.19.
http://serengeti.hupont.hu/8/ujabb-latvanyossagok utolsó letöltés ideje:2016.04.19.
http://www.serengeti.org/main_serengeti.html utolsó letöltés ideje:2016.04.19.

2015. szeptember 23., szerda

Országok - Szudán

Szudán

· hivatalos neve: Szudáni Köztársaság

· fővárosa: Kartúm

· területe: 1 886 086 km2

· népessége: 36 108 853 fő

· pénznem: a szudáni font


Általános információk

A fővárosban és annak vonzáskörzetében nagyjából 14 millió ember él. Hivatalos nyelvük az arab és az angol. A lakosság 70%-a a szudáni. Az ország lakosainak 97%-a a szunnita iszlám vallást követi.

A Szudáni Köztársaság 1956-os függetlenedése óta gyakorlatilag folyamatos polgárháborúk helyszíne. Az ország északi része a történelem során szoros kapcsolatot alakított ki Egyiptommal, erre utal a vallásuk is. Ezzel ellentétben a déli területeken döntő többségben keresztények élnek. 1955-ben konfliktus robbant ki észak és dél között a függetlenedés kérdése kapcsán: a déliek féltek, hogy észak a jövőben elnyomó politikát fog  folytatni velük szemben.
Az ország kapcsán röviden említést kell tennünk a Darfúr tartományban történtekről. A konfliktus 2003-ban robban ki a helyi fekete bőrű lakosság, a Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SLM), illetve az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) és a kormány támogatását élvező, észak-arab törzsekből toborzott Janjaweed milíciák között. 2007-re az áldozatok száma közel járt az 500 ezerhez. A Janjaweed milicíák etnikai tisztogatásai miatt 2,5 millióan váltak menekültté. A konfliktus napjainkig sem sikerült rendezni.
2011. július 9-én Szudántól függetlenséget nyert Dél-Szudán, hivatalos nevén Dél-Szudáni Köztársaság.

Omdurman
Szudán legnagyobb városa. A Nílus nyugati partján fekszik, a fővárossal szemben. Omdurmant és Kartúmot együttesen az ország kulturális és ipari központjaként tartják számon. A várost Muhammad Ahmad al-Mahdi vallási vezető hozta létre 1884-ben. Az 1898-as omdurman-i csatában a britek győzelmet arattak al-Mahdi követői felett, újra Kartúmot téve meg fővárosnak.


Kartúm
Szudán fővárosa. A város az Ugandából érkező Fehér-Nílus és az Etiópiából érkező Kék-Nílus összefolyásánál épült. A várost 1821-ben alapították az egyiptomi hadsereg helyőrségeként, de a rabszolgakereskedelemnek köszönhetően hamar fontos kereskedelmi központként tartották számon. Nevezetességei között kiemelkedő a kartúmi nagy mecset, Faruq-Mecset és a As-Sahid- Mecset.

Port Sudan
Az ország legfőbb kikötője, a Vörös- tenger partján fekszik. Port Sudan-t a 20. század elején alapították Kartúmtól nagyjából 650 km-re. Innen indulnak az exportál nyersbőr, köles szezám és gyapot szállítmányok. A turisták körében is igen népszerű búvárkodó- és fürdőhely.


Források: Lonely Planet, World Fact Book, Navigátor Világatlasz
Írta: Telek Szilvia

2015. július 22., szerda

Afrika folyói - a Nílus

Afrika folyói


A most induló sorozatunk az afrikai kontinens legnagyobb folyóiról szól, amelyek meghatározzák egy nép életét, mezőgazdaságát, kultúráját, miközben birodalmak és országok tűnnek el és születnek, fáraók és császárok dinasztiái váltogatták egymást, emberek milliói esőért imádkoznak, vagy éppen vitatkoznak azon, hogy ki mennyi vizet használhat fel a területén hömpölygő folyóból.
Az afrikai kontinenst körbe veszik az óceánok és tengerek, de a folyók és a tavak egyenlőtlenül oszlanak el, így vannak olyan területek, amelyeknek nincs állandó folyóvizük. Csaknem minden nagyobb folyó az északi és a déli szélesség 15. foka közé esik, egyedül az Orange folyó a kivétel.
Az öt nagy folyó, ami meghatározza a kontinens vízrajzát: a Nílus, a Kongó, a Niger, a Zambezi és az Orange.
Nézzük sorra ezeket a folyókat és a hozzájuk kapcsolódó vízügyi problémákat.


A NÍLUS

A föld leghosszabb folyója a 6850 km hosszúságú Nílus, amelynek két mellékfolyója van, a Fehér Nílus, amely a ruandai Nyunguve erdőből ered egy iszapos kis lyukból. Ez azért érdekes, mert évezredeken át kutatták a folyó eredetét. Ó- Egyiptom papjai azt hirdették, hogy a Nílus forrása az a könnycsepp, amely Ízisz istennő szeméből hullott a földre, amikor férjét és testvérét, Ozíriszt siratta. Hódolva a folyó isteneinek szép szüzeket áldoztak minden évben a folyónak, ami meg is „hálálta”a gyönyörű ajándékot. Termékeny iszaprétegeket hagyott maga után, amit az egyiptomiak „fekete földnek” neveztek el. Ez a föld teljes mértékben kielégítette az emberek mindennapi szükségleteit: gabonát biztosított a kenyérhez, lótuszvirágot a parfümkészítéshez és az iszap ásványi anyagaiból nőttek a papiruszsás szárai.

A folyó pontos eredetét 2005- ben egy brit-új zélandi tudós csoport állapította meg.

A másik mellékfolyó az etiópiai Tana tóból eredő Kék Nílus, amely egyesül a Fehér ággal és együtt törik át a Szaharát majd egy széles deltával ömlenek a Földközi tengerbe.

Eddig minden idillinek tűnik vízügyi szempontból.

A Nílus (vízgyűjtő területeivel együtt) 11 országon folyik keresztül: Dél-Szudán, Szudán, Burundi, Ruanda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Tanzánia, Etiópia, Uganda, Egyiptom, Eritrea és Kenya. Ebből adódnak problémák. Minden országnak szüksége van vízre és csakis a Nílusból tudják fedezni szükségleteiket. A gyarmati időkben Nagy Britannia és Egyiptom 1929-ben megállapodást kötöttek, amely kimondja, hogy Egyiptomot illet meg minden jog, ami a víz felhasználására vonatkozik. A fent említett országok azzal érvelnek, hogy ez a megállapodás még a gyarmati időkben született, tehát a mai viszonyok között nem érvényes. Született ugyan egy későbbi egyezmény is, amely kimondja, hogy a Nílus vizének 85 %-a Egyiptomot illeti. Ebben nagy Britannia és Egyiptom ismét megállapodott, kifelejtve vagy inkább kizárva azokat az országokat, amelyek területén átfolyik a nagy folyó. Látható, hogy a melegedő klíma, a kevesebb csapadék, a rohamosan növekvő afrikai lakosság nagyobb vízigénye, valamint a folyó túlhasználtsága megoldhatatlan problémákhoz vezet. 

A deltához közeledve ez a probléma egyre inkább szembe tűnik. A helyzet az Asszuáni-főgát 1970-es megépítésével kezdett rohamos ütemben romlani. A gát ugyan kiszámíthatóbbá tette a folyó vízszintjét, megszüntetve az áradásokat, de ezzel pont azt az előnyét vette el, amitől az Ókori Egyiptomi kultúra kialakulhatott. A korábbi buja növényzet lassan visszahúzódik, a termőföld elmocsarasodik, lassan művelhetetlenné válik. Ez, valamint a növekvő víz-szennyezés fokozatosan tarthatatlan állapotokat idéz elő. Az egyiptomi kormányzat nagyszabású projekteket tervez indítani, melynek keretében közel hétmillió embert telepítenének át a járványok sújtotta partvidékről.

Az Egyiptomra helyeződő egyre jobban növekvő nyomást csak súlyosbítja, hogy a környező országok (elsősorban Etiópia, Eritrea Szudán és Líbia) is szeretnék a lehető legnagyobb részt kihasítani a Nílus nevű tortából. Tényleges fegyveres konfliktus még nem történt az országok között, de Anvar Szadat egykori egyiptomi elnök már 1979-ben kijelentette, hogy országa a jövőben egyetlen okból fog háborút indítani: ha a területük vízellátását veszélyben érzi. Azóta több ízben fenyegették meg Líbiát és Szudánt, hogy készek fegyveresen is beavatkozni, amennyiben saját folyó-szabályozási projektjüket véghezviszik. Egyes titkosszolgálati jelentések szerint Kairónak kész haditervei vannak Líbia és Észak-Szudán elfoglalására. Ahogy az idő telik, a helyzet egyre romlik, a feszültség pedig nő a Nílus-partján. A békés együttműködés még várat magára, ez pedig egyre inkább realizálja azt a vészterhes jóslatot, miszerint a 21. század háborúit már nem földért vagy olajért fogják vívni, hanem a vízért.
A konfliktusforrás - egy épülő gát Etiópiában

Természetesen vannak kísérletek a kooperációra is. 1997-óta hatékonyan működik a Nílus-medence Kezdeményezés (NBI) névre keresztelt fórum, melynek minden part menti ország tagja Eritreán kívül. A cél, a Nílus vizének hatékonyabb, fenntartható hasznosítása a regionális partnerkapcsolatok fejlesztése érdekében. 1999 februárjában Dar es Salaam-ban indult útjára Nílus-medence Államainak Vízügyekért Felelős Miniszter Tanácsa (Nile-COM) ami később a világbank támogatásával titkárságot nyitott az ugandai Entebbében. A politikai, gazdasági egyeztetések és döntések gyakorlati megvalósításáért a szintén 2002-ben nyitott Technikai Együttműködési Bizottság (TECCONILE) felelős.


írta: Borsányi Kata

szerkesztette: Babinszki Péter

2015. június 22., hétfő

Országok: Tunézia

Észak-Afrika - Tunézia


·         hivatalos neve Tunéziai Köztársaság
·         fővárosa Tunisz
·         területe 163 610 km2
·         népessége 10 342 300 fő
·         pénznemük tunéziai dinár

Általános információk
Az ország már az ókorban nagy jelentőséggel bírt: először Karthagó városa jött létre (a romok napjainkban is megtekinthetők), majd Tunézia a Római Birodalom részévé vált. 1881-ben a franciák megszállták az országot és egészen 1956-ig gyarmati uralom alatt tartották. Tunézia ezt követően vált független köztársasággá.

Az arab tavaszt kirobbantó tüntetéssorozat, a Jázminos forradalom 2010 decemberében vette kezdetét az országban. A demonstráció kiváltó oka egy zöldségárus öngyilkossága volt, akinek hiányoztak a szükséges engedélyei az árusításhoz, ezért a rendőrök lefoglalták az autóját. A véres, rengeteg civil áldozatot követelő összecsapások után a 23 éve hatalmon lévő elnök, Ben Ali kénytelen volt lemondani és elmenekülni az országból. A 2014 végén tartott választásokon a 88 éves Bedzsi Kaid esz-Szebszi lett az ország első, ténylegesen szabadon választott elnöke.
Tunézia klímáját tekintve változatos képet mutat: északi része mediterrán jellegű. Az Atlasz-hegység egyik legkeletibb vonulatától, a Magas-Telltől délre eső területek azonban félsivatagosak, kevés oázissal.

A társadalom 98%-át szunnita muszlim arabok teszik ki. A városlakók aránya 66%, a természetes szaporodási ráta afrikai viszonylatban elég alacsonynak számít, mindössze 0,98%(2011)

Tunisz
Az ország fővárosa a VII. századi arab hódítások következtében vált gazdag kereskedővárossá. Tunisz kormányzati és ipari központ, nagyjából 700 ezer lakossal. A medina (óváros) egyik legkiemelkedőbb építészeti remeke a Zitouna mecset, melyet 723-ban építettek fel. A modern városrész a Francia Kapu átlépése után kezdődik. Ezen a területen találhatók a gyarmati korszakból fennmaradt épületek. A látványosságok közül kiemelkedik a Szent Vincent de Paul katedrális, mely kevert építészeti stílusáról lett ismert. A Bardo Múzeum- ahol a Római Birodalom és más antik kultúrák érdekességei találhatók- szintén kihagyhatatlan célpont a turisták körében.




Hammamet
A nívós szállodák, szórakozóhelyek városa. Tunézia ezen területén találhatók a legkellemesebb, legjobb strandok. A város igazi turisztikai központ, ugyanakkor kevés a látnivaló a településen. Az új városnegyed, a Yasmine szintén végtelen szórakozási lehetőséget kínál az ide látogatóknak. A hammemet-i medinán kívül az új negyedben felépítettek egy mesterséges óvárost, ahol a turisták kedvükre nézelődhetnek, vásárolhatnak.



Sidi Bou Said

Ez a mediterrán jellegű település Tunisztól északra található. A város összes épülete fehér, a házakon kék kis ablakokkal. Egy rövid séta ebben a kis tengerparti ékszerdobozban igazi kikapcsolódást jelent.



írta: Telek Szilvia

Élménybeszámoló - Zambia

Második rész


Blogunk előző bejegyzésében egy magyar tanár zambiai élménybeszámolóját olvashattátok. Szeretettel ajánljuk Nektek az útleírás második, befejező részét.


Véget ért a fővárosi kirándulásunk és indultunk Livingstone városba. Livingstone angol felfedező, orvos és misszionárius volt egy személyben, de ami igazán megkülönböztette Őt a többi hasonló kutatótól, hogy elfogadta az afrikaiakat, olyannak, amilyenek voltak és nem akarta rájuk kényszeríteni a kereszténységet. Hála a nagy tudós alázatának, sok mindent tudunk a bennszülöttek életéről, szokásairól, hiedelmeiről. Halála után, mindkét nép - a zambiai és az angol is- magáénak akarta a holttestét, így aztán nagy egyetértésben feltrancsírozták, szívét Londonban, csontjait választott hazájában temették el.   

Egy Mercedes kisbuszra szálltunk fel és elindultunk a városba. Ezt az utat tíz évvel ezelőtt az Európai Unió építette –grátisz- az országnak, hogy biztosítsa az összeköttetést Dél -Afrika felé. Az út két sávos volt, de teljesen felesleges volt ez a szélesség, mert egész nap két, azaz két járművel találkoztunk összesen. Mivel a forgalom nem zavarta a buszt, 100-110 km-es sebességgel száguldottunk, egy ideig.
Az út második fele teljesen elhanyagolt állapotban volt. Fél-egy méteres kátyúkat kellett a busznak kerülgetnie, aztán eltűntek a kátyúk az úttal együtt és eltereltek minket egy földútra. A szép vörös afrikai földön lassan haladtunk.  20 km- másfél óra alatt. Így előkaptuk a fényképezőgépeket, hogy megörökítsük az afrikai vegetációt és reménykedtünk, hogy zsiráfot, orrszarvút is látunk. Az elefánt szó hallatára a bennszülöttek egyáltalán nem mosolyogtak, mondván, hogy az ormányos fellöki a buszunkat  vagy legalább komoly kárt tesz benne. Sajnos vagy szerencsére, ilyen kalandunk nem akadt. Láttunk viszont az út mentén termeszvárakat. Ezek jó egy méter magas, vörös, kéményszerű képződmények voltak. Ennyi volt az egész állatvilág. A növényzet is csalódást okozott, hiszen alig különbözött a mérsékelt övi vegetációtól, leszámítva azt a néhány fa nagyságú kaktuszfélét. 

Az út tizenegy óráig tartott, tehát technikai szüneteket kellett beiktatni. Ez azért volt probléma, mert ezen a hosszú úton egyetlen kis településféle volt, egy egyutcás „városka”, ahol igen nagy feltűnést keltettünk. Megálltunk a „főutcán”, és a WC felé tartottunk- a helyiek nagy röhögése közepette. Ez egy kulturált budi volt, nem büdös, szürke falú, világítás semmi. Résnyire hagytuk az ajtót, igyekeztünk nem hozzáérni a falakhoz. De volt olyan tanártársunk is, aki azt mondta, hogy ő képtelen ide bemenni, egyszerűen undorodik. Kávézó vagy presszó teljesen ismeretlen fogalmak. Láttunk olyan kis üzletet, ahol a tulajdonoson és egy vevőn kívül senki se fért be. Nem mertünk belépni, mert ahogy elhajtották a függönyt-ami ajtóként is funkcionált-csak a sötétség világított. Szerettük volna megnézni, hogy egyáltalán milyen egy üzlet. A félelmünk viszont erősebb volt, mint a kíváncsiság.

Maradt tehát a bokor WC.  Lányok jobbra, fiúk balra. Óvatosan letaposod a méteres pázsitfűféléket, nehogy egy kígyót, vagy csúszómászót magadra haragíts és amennyire csak lehet a magasból célzol. Nem árt az óvatosság.
Ez a kis epizód elég volt arra, hogy mindenki olyan kevés folyadékot vegyen magához, hogy estig kibírja megállás nélkül. 

Az út mentén időnként láttunk falvakat, néhány faágból összetákolt kunyhót, majd jóval távolabb a falutól kukoricaföldeket. 7-8 kunyhónál nem volt több egy helyen, de ezek sem alkottak rendszert. Vezetőink elmesélték, hogy ezekben a ”falvakban” gyakorlatilag semmi nincs: villany, kórház, iskola ismeretlen fogalmak. Ásott kút ott van, a falvaktól legalább 5 km-re, ahol az európaiak építkeztek és csináltak egy kutat. A reggeli menetrend, hogy a kislányok  (!)  elindulnak a kúthoz, kanna a fejükön, és legyalogolnak 10 km-t. Ezután mehetnek az ún. iskolába. Az egyik vezetőnk egy biológus volt, de ő sem értette meg a felháborodásunkat. Kérdésünkre, hogy miért nem a férfiak csinálják ezt a kimerítő munkát, egy vállrándítás volt a válasz. A másik oldalon meg panaszkodnak az analfabétizmusra, plakátokon figyelmeztetik a lányokat, hogy egy öntudatos nő  óvja testét a meggondolatlan szextől. De ha semmit nem tud a veszélyekről, ha nem tanult, többszörösen kiszolgáltatott.
Ez a jelenet egyáltalán nem volt szinkronban azzal, hogy küldöttségünket fogadta az államelnök, és az oktatási- és egészségügyi miniszter. A miniszterelnök majdnem három órán keresztül –nagyon kedvesen- válaszolgatott a diákok kérdéseire, majd a tanárokat külön is fogadták. Ezen a fogadáson elhangzott, hogy Zambiának nincs elég tanult embere, tanárhiány van és még hasonló problémákat mondtak el. Közben kiderült, hogy az ország nem szerepel a világhálón, ahol önkénteseket lehetne keresni, ahol ezek az igények megjelenhetnének és ahol segítséget lehetne kapni.

Lehetőség volt személyes beszélgetésre is. Itt néhányan ajánlkoztunk, hogy mi szívesen jövünk és dolgozunk.  Megállapodtam az oktatási miniszterrel, hogy elkészítek egy oktatási anyagot, járványügyi felügyelő és egy családlátogatási tanácsadó feladatokat ellátó képzésre. Többszöri levélváltás, megállapodás után én ezt meg is csináltam. Ez elméleti és gyakorlati tennivalókból álló tananyag lett volna, kifejezetten a zambiai viszonyokra. Miután a végső változatot elküldtem, vártam a választ. Legalább annyit, hogy köszönöm, de most mégsem alkalmas.
Nem plakátokon kellene óvnia a fiatal lányokat, hiszen egy részük még el sem tudja olvasni azt!

Végül este 9 órakor megérkeztünk Livingstone városba. Lekanyarodtunk a főútról és üde zöld, öntözött  pázsiton legelésző impalák, prüszkölő zebrák és ugrándozó majmok között  érkeztünk meg a Zambezi Sun szállodában. Légkondicionált szobában, egyedi díszítés, afrikai állatrajzok díszítették a falakat. Minden szobához fürdőszoba és erkély is tartozott.
 Másnap reggel kinyitom a teraszajtót és készülődöm a fürdőszobában, amikor valami halk zajra – Éva kosztümben - megfordulok és földbe gyökerezik a lábam: egy majom a szobámban az erkélyajtó melletti asztalkán levő tea bagek között válogat. Eltelt  néhány másodperc, amíg hang jött ki a torkomból. Ráordítok, hogy takarodj.
De milyen furcsa az ember. Azon gondolkoztam, hogy magyarul vagy angolul ordítsak. Értelmetlen az egész kérdés. Ma sem értem, és nem tudom megmagyarázni.
Majmom, nyugodtan rám nézett, kivárt néhány másodpercet, még válogatott egy kicsit a teák és cukor tasakok között, aztán kiugrott. Rohantam az ajtóhoz és bezártam. Egy öt cm-es felirat figyelmeztetett, hogy tartsuk zárva az erkélyajtót a moszkitók és egyéb állatok miatt. Egyéb állatok-milyen egyszerűen fogalmaznak. Legközelebb mindent elolvasok, amit a szállodában találok.

Ezután kicsit lehiggadva indulok reggelizni. Ez sem olyan egyszerű, mert majmok mindenütt vannak és ugrálnak körülötted, akár 2-3 m-re is megközelítenek. De jön a segítség. Pincérnek látszó fiatal emberek parittyával a kézben ijesztgetik az állatokat. ( A zebrák és az impalák elhúzódtak az utunkból, de szemtelen „rokonaink” igen bátraknak bizonyultak.)

Addig elég idő van, hogy az ebédlőbe érjek és természetesen minden kollégámnak azonnal elmesélem a történetet, mindenkinek van valami hozzáfűznivalója, hogy milyen szerencsés vagy, de izgalmas stb. Reggelizni kezdünk és az egyik kolléga tojásrántottát rendelt. A harmadik falatnál egy majom a villáról lekapta a falatot és villámsebesen továbblendült. Jót nevettünk és új reggelit rendeltünk.

Reggeli után az egész társaságot a szálloda előtt dzsippek várták és elindultunk a városba. Először a Livingstone múzeumba mentünk, majd rövid városnézés következett. A nap legizgalmasabb pontja a mennydörgő füstnek nevezett Viktória vízesés megtekintése volt.

Valójában, a szálloda a vízesés mellett épült, egy pár perces sétával elértük a kiindulási pontot. Mindenki bokáig érő vastag, vízálló köpenyt kapott és figyelmezettek minket, hogy jól zárjuk el a fényképezőgépet. No, de akkor, hogy fényképezünk? Nem értettük. Különben sem fürödni fogunk!

A Zambezi, ami táplálja a vízesést, Afrika negyedik leghosszabb folyója- a Nílus, a Kongó és a Niger folyók után. Először csak gyors sodrású a folyó, de ahogy közeledik a zuhataghoz, rettenetesen felgyorsul az áramlás, majd 60 -100 méter magasságból ömlik le a víz. A levegő páratartalma olyan nagy, hogy időnként alig látunk mást, mint „gomolygó levegőt”. De ahogy haladunk a vízesés mentén, ömlik a lezúduló vízből származó „eső”. Kapkodjuk a fejünket, hogy nézzük ezt a csodát, és nézünk a lábunk elé is, mert próbálunk egyensúlyozni az időnként nagy lapos kövekkel tarkított ösvényen. Érdekes módon a helyieknek nem jutott eszébe, hogy kialakítsanak egy gyalogösvényt a turisták számára. Meghagyták a természetet olyannak, amilyennek kialakult. Igaz, kísérőket biztosítottak a csoportnak, akik figyelmeztettek, hogy merre lépjünk, vagy éppenséggel odaálltak a meredek szakaszoknál a meredély szélére, hogy bele ne pottyanjunk a vízbe. Egy – egy ilyen pillanatban, rendesen leizzadtam, mert a cipőm, ami teljesen átázott, kissé csúszós talpú volt. Néhány kollégám teljesen megszabadult a lábbelijétől, mondván, biztonságosabban tud  mezítláb menni. Szerencsére volt egy –két kilátószerű építmény, ahonnan fényképezni tudtunk.
Így aztán mindenki ugyanolyan fotókat készítette, mert máshol valóban nem mertük elővenni a fényképezőgépeket.

Az a szerencse, hogy más szögből is lefotózzák a vízesést, a csoporttal tartó kb. 40 újságírónak adatott meg. Minden résztvevő országból jött egy újságíró is- kivéve Magyarországról- akik helikopterről nézhették meg a vízesést. Mint utóbb megtudtuk, néhány perces riportban számoltak be erről a fontos, kapcsolatteremtő útról a helyi csatornákon és a médiában.



Aznap délután volt egy kalandom.
Vacsora előtt sétálni indultam a szálloda parkjában. Átmentem egy kis mesterséges tó hídján, melyet a szálloda parkjába telepítettek és figyeltem, ahogy a pincérek készülődnek az esti partyra de az egyik szemem mindig a majmokat figyelte. Egy természetes tóhoz érkeztem, aminek a közepén egy felirat figyelmeztetett: „Beware of crocodile”. Na ne. Itt a szálloda területén, akár egy krokodillal is összetalálkozhatok?!  Körbenéztem de senki nem volt a közelben Átfutott az agyamon, amit az egyetemen tanultam:  a krokodil egy tökéletes ragadozó, már évmilliók óta él itt a Földön. Ez a rémület olyan rángásba hozta az izmaimat, hogy elképesztő sebességre felgyorsulva rohantam a recepcióra. Gyönyörű látvány:rohan egy középkorú fehér nő, mellette  és körülötte sikoltoznak s ugrálnak a majmok.
Kérdezem a recepcióst, hogy tényleg lehetséges itt- egy négy csillagos szállodában-krokodil? Halál nyugodt választ kapok: még egyetlenegy turistát sem bántottak. (és nem turistát?).
Este, kicsinyes bosszútól vezérelve, krokodilfasírtot kóstoltam.

Utunk lassan a vége felé közeledett, de hátra volt még egy hagyományos, skanzennek is mondhatnám, zambiai falu látogatása. Ismét dzsipbe szálltunk és körülbelül két óráig szenvedtünk egy földúton, míg elértük a falut. Útközben semmilyen települést nem láttunk, csak egyszer álltunk meg egy majomkenyérfánál, ami Livingstone korában találkozó helye volt kereskedőknek, misszionáriusoknak és csempészeknek. A mondás szerint a baobabfa sokat gyötörte a föld szellemét, hogy tegye őt a föld legszebb fájává. Megelégelte ezt a föld ura, kirántotta a fát a földből és fordítva dugta vissza.

Ezért aztán a száraz évszakban, tényleg úgy néz ki, mintha össze-vissza meredeznének az ég felé a csupasz ágai. A termékeny időszakban viszont ízletes termésével hívogatja, nemcsak az elefántokat, hanem az embereket is. A bennszülöttek szent fának tartják. A fa törzsében óriási mennyiségű vizet képes tárolni, ami ezen a kontinensen egyértelműen az életet jelenti.

(Nemrég hallottam, hogy egy brit cég „felfedezte”, hogy milyen jó a baobabfa termése és egy  müzli szeletet akarnak ezzel feljavítani. Azt a keveset is kell venni az afrikaitól, ami megterem? Csak azért, hogy egy huszonötödik müzli szeletről mondhassuk, hogy természetes összetevők vannak benne? Ennyire undorító a pénz hatalma?)


Megérkeztünk a faluba, ahol természetesen az egész falu kinn állt, az emberek mosolyogtak, a gyerekek cigánykereket vetettek, csakhogy felhívják magukra a figyelmet. Sejtettük, de még nem voltunk biztosak benne, hogy mi most számukra két lábon járó pénztárca vagyunk. Miután végigmutogatták a faágakból, sásból álló „házacskáikat”, elvezettek minket az úgynevezett piacra. Ez maga volt a gyönyörűség. Fából faragott, vízilovak, zsiráfok, maszkok, tálak. Néhány cm-estől, két méteresig terjedő méretben szobrok. A koreográfia itt is ugyanaz, mint a fővárosban, azzal a különbséggel. hogy el is mondták, hogy nekik ez az egyetlen pénzkeresetük. Persze mindnyájan vásároltunk és természetesen alkudtunk. Bevallom, én hamarabb meguntam és szégyelltem is magam, mert állandóan az volt az eszembe, hogy nekem néhány dollár nem olyan nagy veszteség, viszont az árusnak talán egy egész hónapra is elég. Bár méregbe gurultam, amikor az egyik árus meglátva a tollamat, azt mondta, hogy adjam oda a gyerekének, mert kell az iskolába. A kérdésre, hogy hol van itt iskola, nem tudott válaszolni. Adott a tollért viszont egy kicsi fekvő zebra szobrot. Szegény nem tudhatta, hogy ez egy egyszer használatos toll volt.

Ez volt az utolsó élményünk Zambiában, mert másnap Johannesburgon keresztül indultunk Londonba. Csodálatos a johannesburgi repülőtér. Hatalmas, elegáns, európai és afrikai egyszerre. Az üzletek, mint bárhol a világon tele vannak luxuscikkekkel, parfümillattal, gazdagsággal. A legnagyobb forgalma azonban az afrikai árukat kínáló boltnak van. A szobrok, a tálak, a maszkok óriási választéka ejti zavarba a vásárlót. Itt is vettünk még valamit, mert nem bírunk elszakadni ezektől a tárgyaktól.


Tizenkét órás út következik. Miután minden utas elfoglalja a helyét, a légiutas kísérő végigfújta az egész utasteret egy szúnyogirtó sprayjel.  A légkondi még nincs bekapcsolva, így tehát mélyen letüdőzzük az orvostudomány  eme vívmányát. Remélhetőleg a szúnyog is kimúlik majd.          

írta: Borsányi Kata

2015. május 27., szerda

Élménybeszámoló - Zambia

Első rész


Leszálltunk.
12 órás repülőút után megérkeztünk végre Zambia fővárosába, Lusakába. A repülőtér egy tágas fakó színű, egyszerű rét volt, néhány betonkifutóval a gépek számára. Luxusnak vagy kényelemnek nem láttam semmi jelét. Amint merev lábakkal lebotorkáltunk a repülőgépről, mellbe vágott minket a sűrű nehéz, kohómeleg afrikai levegő.
Besétáltunk egy egyszintes épületbe, amely a vám- és az útlevél vizsgálat helye volt. A légkondicionálást két ventilátor biztosította.
Tizenkét órával ezelőtt még a Heathrow repülőtéren kényelmét élveztük, kijelzők, mozgólépcsők, ragyogó üzletek, fényes tisztaság, a mosdókban papírtörülköző. Ez is a mi világunk.
Csomagjainkat barátságos és állandóan mosolygó munkások felrakták egy teherautóra és mi boldogan visszamosolyogtunk, de csak később értettük meg, hogy ez a mosoly nem nekünk, hanem a pénznek, a borravaló reményének szólt. Szegények a mosolyunkon kívül nem kaptak tőlünk semmit.
Egy nemzetközi tanár-diák csoport tagjaként érkeztem Afrikába, tele azzal a gyermeki vággyal és távoli csodálattal, amely gyermekkorom olvasmányai folytán kialakult bennem. Elérthetetlen, távoli és misztikus volt számomra Afrika, s most itt voltam Lusakában és próbáltam mohón befogadni mindazt, amit ez az ország nyújt nekem.

Mögöttem volt a diákverseny izgalma, győzelem öröme és a strasbourgi parlamenti fogadás, a londoni repülőtér rutinos káosza, az elmúlt tizenkét óra unalma és zsibbadtsága, itt ez az őrjítő száraz és fullasztó meleg a sivár repülőtér lehangoló látványa, minden összekeveredve a várakozással a jelen valóságával és a test gyarlóságával. Itt vagyok Afrika s látni akarok mindent!

A repülőtéren várt minket egy légkondicionált busz és magától értetődően ültünk be és mentünk a szállásunkra, az ötcsillagos Hilton Hotelbe. A reptérről egy kétsávos út vezetett a fővárosba. Az út mentén – mondjuk, hogy a mezőn- gyalogoló, sudár termetű nők és férfiak, öltönyben, nyakkendőben, kosztümben, aktatáskával a kézben mentek a város irányába. Járda nem volt, csak egy kitaposott földút. A busszal körülbelül egy óráig mentünk a fővárosig.
Mennyi idő alatt értek oda ezek az emberek? El sem tudtuk képzelni.
  Az úton előttünk és mögöttünk mindenhol lepusztult, ütött- kopott Barkas gépkocsikat láttunk, tele tömve emberekkel, gyerekkel, tyúkokkal.  Ez volt a helyi szállítóeszköz, a busz vagy a taxi, ez nem volt világos számunkra. A fővárosban ugyanígy közlekedtek az emberek. Vagy gyalog. Az anyák kendőbe bugyolált csecsemőiket cipelték a hátukon vagy a fejükön szalmaszerű hatalmas kosarakban árut vittek a piacra. Nagyon tetszett a zambiai nők viselete. Harsány, mintás nagykendő, amit szorosan tekernek magukra, főleg a csípőtájon és egyenes derékkal közlekednek, fejükön vagy a hátukon cipelve valamit vagy valakit. Egyetlenegy görbe hátú, vagy fájdalomtól eltorzult arcú embert sem láttunk.    

Az anyák néha nagyon fiatalnak tűntek, néha azt gondoltuk, hogy a nővérek viszik így fiatalabb testvéreiket. Zambia fiatal ország. Ez a szó, hogy fiatal máshol talán pozitív szó lehet, de ebben az országban a korai halálozásra utal. 39-51 év az átlagéletkor. Az ország rettegett betegsége a malária, az alultápláltság. A népesség 13 %-a HIV fertőzött. Ez utóbbi messze nem a legrosszabb arány ezen a kontinensen.

Mi az ötcsillagos Hiltonban szálltunk meg, a diákok kettesével, a tanároknak saját szobájuk volt, a hallban pedig internet, ami 5 kachaért- elvileg bármikor, gyakorlatban soha lehet tudni, mikor működik-állt rendelkezésre. Bármi gondunk volt a szállodában, az alkalmazottak nagyon kedvesen, türelmesen, jó angolsággal válaszoltak a kérdéseinkre. Zambiában 70 népcsoport és ugyan ennyi nyelvjárás van, így egy közös nyelv van, az angol.
Mivel tanárok és diákok voltunk, mi iskolákat és árvaházakat látogattunk meg. Első utunk egy fővárosi középiskola volt. A szállodától körülbelül 20 perc buszozás után értünk be egy egyszintes, rózsaszínre festett –itthon azt mondanám, hogy épület komplexus- középiskolába. A feladat az volt, hogy ismerkedjünk meg az ottani diákokkal,  lássuk, hogy hogyan élnek ők, tényleg van -e  olyan  különbség, mint ahogy azt mi innen gondoljuk.
Egyenruhába öltözött diákok és tanárok fogadtak minket. A központi teremben volt egy kis fogadás, amelynek során üdvözöltek minket és kifejezték örömüket, hogy fogadják az Európai Unió képviselőit. Kicsit feszengtünk, mert nem igazán gondoltuk magunkról, hogy az egész Uniót képviseljük…

Ezután megmutatták az iskolát. Minden épülethez egy keskeny, alig töredezett járda vezetett, körbe mindenütt a jellegzetes vörösesbarna afrikai föld.
Ez egy bentlakásos középiskola volt, ahová a diákok szerte az országból érkeznek, gyakran egy heti utazás után. A szülők az állami szférában dolgoznak vagy magánvállalkozók. Az iskolaév, mint mindenhol szeptember 1-jén kezdődik de a nagy távolságok miatt a gyerekek csak egy félév múlva találkoznak velük. Kérdésemre, hogy nem hiányoznak-e a szülők, rendkívül öntudatos választ kaptam: a szülők dolgoznak, messze vannak, nem tudják őket meglátogatni.
Ebben az iskolában mindenhol tapasztaltuk ezt az öntudatosságot. Délelőtt a diákok tanulnak, délután nincsenek ott a tanáraik vagy egyéb felügyelők és ennek ellenére minden diák kötelességének érzi, hogy tanuljon. Nem rendetlenkednek, mert akkor kicsapják őket az iskolából, és nincs másik középiskola, ami felveszi őket. Részben a rendbontás miatt, részben mert ebben a hatalmas országban kevés az iskola. A beszélgetés eme részénél a mi diákjaink meglehetősen megdöbbentek. Mi tanárok is.

Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelik el a jövőjüket, kivétel nélkül, azt válaszolták, hogy Kanadában, az Egyesül Államokban vagy Ausztráliában. Pedig Zambiának nagy szüksége lenne a tanult emberekre. Ez a hatalmas ország ki van szolgáltatva olyan agresszív országoknak, amelyek útépítés, bányafeltárás címén kizsákmányolják az országot, rabszolga módjára dolgoztatják az embereket és iszonyú módon teszik tönkre a környezetet.
Az osztálytermekben sehol nem láttunk a falon díszítést vagy faliújságot, csak szürkés- fehér koszos falakat, féllábú, kopott táblákat. A számítógépes teremben viszont egész modern komputerek voltak és a diákjaink ámulatára ugyanazt a Googlet használják, ugyanazokat az amerikai vagy angol slágereket hallgatják és kedvelik, mint ők. Eros Ramazotti nevét említették és Angelina Jolie-ról volt szó. Én azt gondoltam, hogy valamilyen kemény rockos hangzású zenészt fognak említeni, ami összecseng az afrikai dobokkal és ritmussal.
Megmutatták az ebédlőt is, egy nagy csarnokot, amiben egyszerű padok és lócák voltak. Délután három óra volt, és még nem vitték el az ebéd maradékát. Három nagy, elképzelhetetlenül ütött –kopott hordóban állt az ételmaradék, letakaratlanul az afrikai hőségben. Nem tudom leírni a szagot! Ez egyáltalán nem zavarta őket. A másik oldalon viszont ezek a tinédzserek maguk mossák a ruhájukat. Mosógép nélkül! Kézzel. És mindegyiknek ragyogó fehér volt a térdzoknija, az inge és a blúza. Maguk is vasalják, mivel nincs személyzet. Az afrikai föld sötét vörös színű, kevés a járda és mégis mindenki ragyogóan tiszta ruhában jár.
Az iskola mellett, körben, meghatározhatatlan funkciójú egyszintes, szörnyű szürke nyomorúságos épületek sorakoztak. Egy családnak nagyjából 10 négyzetméternyi területe volt. Az ajtóban barátságosan mosolygó asszony szoknyája mellett kicsi gyermeke bújt meg, akit mi azonnal fényképezni szerettünk volna. A gyereket megpróbáltuk előcsalogatni, rágógumit nyújtottunk felé, amit persze félt elvenni. Rágógumit, amire semmi szüksége nem volt. Ott élt a nyomorban, a sötétben, a szél elfújta a függönyt az ajtóból és láthattuk egy koszos kihúzott, rekamié félét.
 Ez a szörnyű jelenet hosszú percekig tartott.
A ház mögött volt a „baromfiudvar”. A tyúkok körülbelül  nyolc centiméteres „guanóban” kapirgáltak. A trágyától nem láttuk a földet. Hálát adtunk az égnek, hogy nem volt büfé, svéd asztal és mi a Hiltonban étkezünk. Bár az a tyúk is jön valahonnan…

A következő nap városnézés volt Lusakában, a fővárosban. A szálloda előtt megállt a légkondicionált busz, mi elegánsan beszálltunk és elindultunk. Valaha nyilván megtervezték ez a várost, de annyira lepusztult, hogy a központi sugárút kivételével nem láttuk a szerkezetét. A vörös téglás Bíróság épülete közel volt a Hiltonhoz, és ez a két épület kiemelkedő volt az utca szövetében. A fővárosban az úttest mellett nincs járda, csak egy kitaposott terület, mellette hegyekben áll a szemét, amit néha a szél felkap és szerteszór. Az emberek nyugodtan járnak közöttük, rajtuk, látszólag mindenki siet valahová - gyerekkel a háton vagy kosárral a fejükön. Olyan az egész város, mintha bombatámadás érte volna. Két-három emeletes félkész épületek tátonganak mindenütt, nem lehet tudni hogy, most építik vagy sohasem fogják befejezni.

A járda ismeretlen fogalom. Az úttest szélén az árusok a földre, valamilyen papírra teszik a banánt, a maniókát, a narancsot. Ahogy elhaladtunk mellettük integetnek, mosolyognak, de nemcsak az árusok, hanem az egyszerű járókelők is. Ez most az idegennek szóló kedvesség vagy a potenciális vevőnek- nem tudjuk. De élvezzük, hogy integetnek és mi is visszaintegetünk.
A főúttól busszal egy pár percnyire a következő látvány fogad. Apró, körülbelül 2x3 méteres viskók sokasága egymástól nagyjából 10 m-re, mindegyikben egy-egy család lakik, megszámlálhatatlan gyerekkel. A ház falán egy kis ablakszerű hézag. Ajtó nincs, csak egy függöny. Úgy tűnt, mintha az épületek vályogból lennének. Ezen a telepen családok élnek, a kisebb gyerekek futkároznak, valami fakarikát hajtanak maguk előtt, a fiatal felnőttek viszont csak úgy ülnek és néznek maguk elé. Nem zavarja őket, hogy mellettük két- három négyzetméteres pocsolyák ásítoznak, amelyek remeke búvóhelyei a szúnyoglárváknak. Ebben párás melegben 2-3 nap alatt kikelnek a szúnyogok és terjesztik a maláriát. A zambiai fővárosban malária terjed mert nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy fogjanak egy seprűt és reggelente szétcsapkodják az éjszakai esővíz maradékát. Csatorna nincs. Tehát csak szétoszlatni tudják a vizet és egy idő múlva nyilván a talaj nem képes több nedvességet befogadni. Ugyanakkor a családanyák egy gallyseprűvel állandóan seprik a ház körüli földet. Nem értettük, hogy miért. A puszta anyaföldön kívül semmi nem volt, sem háziállat, sem vetemény. Kedvünk lett volna odaszaladni, megrázni ezeket a békésen maguk elé bámuló fiatal embereket, hogy mozdulj már, tegyél valamit. Könnyű persze kinézni a légkondicionált buszból- gyomrunk tele, gyógyszerek és fertőtlenítők a táskában- és kioktatni őket, hogy mit kezdjenek magukkal. Azon héten talán csak egyszer lakott jól, esetleg már beteg, a jövője nem bizonytalan, hanem rövid és reménytelen.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen lehangoló volt ez a városkép, és mindennek ellenére, az emberek, amikor megláttak minket a buszban, integettek, mosolyogtak széles vigyorral az arcukon. Nyomor, mocsok és barátságos arcok.
Természetesen „afrikai szuvenírt” akartunk vásárolni. Szerencsénkre ezt az ottaniak is tudták. Egymás mellett sorakozó kis boltocskák várják a külföldieket.  Az árus azonnal nyújtja a kezét, mondja a nevét, kérdezi a tiedet és hogy honnan jössz. Betessékel a boltjába, ami olyan kicsi, hogy vagy Te vagy benne vagy ő, viszont tele van áruval: faragott állatszobrok, fatálak, vesszőkosarak és hatalmas fejre tehető szalmakosarak. Nekünk mindegyik gyönyörű, egzotikus. Eddig volt a barátság, innentől kezdve jön az üzlet. Kőkeményen. Csak az amerikai dollárt fogadják el, a saját pénzüket nem, fémpénzt nem, mert a bank –állítólag –nem váltja be. Ha egy nagyobb címletet nyújtunk, nem tudja felváltani, tehát megpróbál rábeszélni, hogy vegyél tőle annyit, hogy ne kelljen visszaadnia. Ez tényleg teljesen logikus és percekig tart, amíg hajlandó elfogadni, hogy ez nem sikerült. Második stáció: fogja a pénzt és elszalad  valamelyik másik árushoz, aki valamilyen homályos oknál fogva fel tudja váltani a bankót. Több, mint negyedórát vártam a fickóra, míg visszatért, közben többször mondogattam magamban: biztos, hogy nagyobb szüksége van neki arra a néhány dollárra, mint nekem. Ez az idegesség kiült az arcomra és a mellette levő boltosok nyugtattak, hogy visszajön, nem csap be, de addig is jöjjek és nézzek körül náluk. Most már próbáltam okos lenni és azt mondtam, hogy nincs nálam több pénz. Nem baj, volt a válasz. A műsor ismétlődött, kéznyújtás, név, nézz körül bátran, idő van. Eközben az én kis árusom is visszajött, becsületesen hozta a pénzem, de akkorra már nagyon mérges és frusztrált voltam. Persze azért vásároltam. Meg a másik árustól is.
Mint az Unió képviselői, hivatalosak voltunk egy garden partyra, amit az Európai Unió képviselője adott a tiszteletünkre. A főváros, a mi rózsadombunknak megfelelő elegáns kerületébe mentünk, ahol fallal körülvett kertes házak, szokásosan kialakított utcakép fogadott. A járda itt sem volt kikövezve, de legalább volt egy árok a lezúduló esővíznek. Itt mindenki kocsival közlekedett, a járdát valószínűleg csak a személyzet használta és a fegyveres őrök, akik a fal tetején levő a szögesdrót mellett vigyázták az ott élők életét. Nem volt jó érzés iszogatni a koktélokat, enni a szendvicset úgy ,hogy közben fegyveres őrök figyelnek a falon túlra. Állítólag sok a betörés azon a területen.
A kerti parti elegáns volt, ahogy illik. A nappaliban széles kényelmes fotelek , afrikai szobrok, képek a falon, a bennszülött cselédség széles mosollyal szolgálja fel az italokat és a harapnivalót, a kerti szaletliben fényt gyújtanak, hogy bele ne essünk a kerti tavacskába. Idilli volt. Csak fegyverek zavartak egy kicsit és a következő jelenet.

Amikor sorra bemutatkoztunk az Uniót képviselő diplomatának, széles mosollyal közölte velem, hogy mennyire boldog, hogy Szlovákia is képviselteti magát személyemben. Szemem görcsbe rándult és felvilágosítottam, hogy Budapest, Magyarország fővárosa. Döbbent csönd, majd hátat fordított nekem és odébb ment. Megnyugtató, hogy ilyen európai diplomaták képviselik az Uniót. Mellesleg voltak Szlovákiából tanárok.
Voltunk még árvaházakban is és más középiskolákban is. Ezek egy részét főleg a katolikus egyház tartja fenn, de vannak államilag támogatottak is. Mindenhol dallal és tánccal fogadtak a diákok. Járták a jellegzetes afrikai táncaikat, tollakkal, termésekkel díszítették magukat, ordítottak vagy énekeltek, miközben a dobosok adták a ritmust. Miközben táncoltak, a saját tanáraik pénzt tettek le a földre, amit a táncosok felkaptak és folytatták a műsort. Rettenetesen fárasztó táncok voltak ezek. A tánc végére alig kaptak levegőt.
 Az egyik ilyen középiskolában megismerkedtem egy hasonló korú biológia tanárral. Beszélgettünk, hogy mit tanítunk, mennyire érzékeny az ő ifjúságuk a környezeti problémákra .Beszélgettünk, mint két tanár és nem számított, hogy két igen távoli kontinensen élünk és dolgozunk. Hosszúra nyúlt a beszélgetés, és muszáj volt megkeresnem a mosdót. Kolléganőm odavezetett egy szokásosan szürkés színű lepusztult épülethez. Nem értettem, hogy miért szürkék mindenütt a falak, a diákok hálószobáiban, a tantermekben és egyáltalán. A WC-ben nem volt világítás, tehát nyitva kellett hagynom az ajtót. Lehúzni se lehetett. A kolléganő kiabált, hogy legyek nyugodt, ő majd leönti utánam. Mondtam, hogy nem, majd én elintézem. De ő nem akarta és ott állt a vödör vízzel. Néztünk egymásra, kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem, néztem a szemét, ami hirtelen nagy szomorúságot árasztott. Pár perccel korábban két tanár beszélgetett, most valami furcsa fölé-alárendelt viszony alakult ki közöttünk. Nem tudtam a helyzetet megoldani. Megöleltem. De már nem beszélgettünk.

Az egyik iskolai látogatás alkalmával egy 12 év körüli kislány elém állt és elkezdett beszélni. Angolul beszélt de valami elképzelhetetlen akcentussal, gyakorlatilag mindent visszakérdeztem. Végül kihámoztam, hogy nagy a család, sok a testvére és alig jut élelemre. A pénzt nem kérte, hanem természetes egyszerűséggel azt mondta, hogy adjak neki. Nyugodtan beszélt, nem mosolygott, az arcán nem volt érzelem. Szilárd volt és magabiztos. Próbáltam vele megértetni, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy komoly segítséget nyújtsak neki, hiszen nekem is van két gyerekem, de vagy nem értette meg, amit  mondtam vagy ezek nem voltak érvek számára. Szerettem volna szabadulni ebből a szituációból és ekkor döbbentem rá, hogy a kicsi helyiségben Ő úgy helyezkedett el, hogy én csak akkor tudok kimenni ha ő kienged.  Ez a szép kislány, rezzenéstelen arccal állt előttem és hiába próbáltam a kezemmel mutatni, hogy ki akarok menni. Semmi. Az egész testéből valami elszánt agresszivitás áradt. Kezdtem izzadni, mert nem tudtam a megoldást. Nem akartam megfogni vagy megérinteni, mert nem tudtam, hogy mit váltok ki belőle. Nem tudom, hogy meddig tartott ez a kellemetlen helyzet, de szerencsére feladta, odébb mozdult és ki tudtam menni.

Folyt. Köv.

írta: Borsányi Kata

2015. május 4., hétfő

Zene: Djembe


Djembe

Mivel Afrika történelmét nem dokumentálták írásban egészen a közelmúltig, sok mindent a szóbeli mondák és hagyományok alapján tudunk, így az afrikai dobolásról is.


Djembe története

A djembe dob valószínűleg 400-800 éves. Az egykori Mali Birodalomban élő Mande / Mandinko emberek tradicionális ütőhangszere volt. A Mali Birodalom az 1100-1200-as évekbena mai Szenegál, Dél-Mauritánia, Mali, Burkina Faso északi része, nyugat- Niger, Gambia, Bissau-Guinea, Guinea, Elefántcsontpart és Észak-Ghána területet ölelte fel.
Eredete a mandinka népcsoport kovácsaihoz a numukhoz köthető. A szájhagyomány szerint a eredetileg talán a köles, kukorica zúzására vagy a vasérc beolvasztására használták a mai dob testet. Majd találékonyságuknak köszönhetően bőrt kötöztek a testre. Később átadták dobkészítő tudásukat a Birodalom más népeinek is, ezért a djembet mára egész Nyugat-Afrikában megtalálhatjuk.


Djembe felépítése
Többféle kemény, trópusi fafajta is alkalmas a dobtest elkészítésére, legtöbbször a lenke vagy iroko fajtát használják. Jellegzetes hangzását elsősorban lentről fölfelé szűkülő, majd hirtelen kiöblösödő serleg alakú, sűrűn faragott, hengeres formájának köszönheti. A testet ideális esetben egyetlen fából kézzel faragják ki.
Úgy tartják, hogy a dobtest készítésekor figyelembe kell venni a fa korát, szellemével pedig meg kell beszélni, alkalmas-e arra, hogy a belőle készült dobon keresztül a szellemek hangja és ereje megjelenjen. A régi időkben még az sem volt mindegy, hogy esős évszak volt-e, vagy száraz, mikor a fát kivágták, kora reggel volt-e, vagy az este közeledett, sőt a fa kivágásához áldozatott kell bemutatni.

A dobtest tetejére általában erős kecske-, vagy borjúbőrt feszítenek, (régebben zebra, vagy antilopbőrt is) és lényegében ez adja a dob igazi, különleges „dzsembé” hangzását. Az ütőfelület mérete általában 12”, de van ennél kisebb, és nagyobb is 5”-18”-ig, magassága körülbelül 24”.
Manapság ellenálló nylon és / vagy poliészter kötéllel erősítik a membránt a héjhoz, de a 20. század előtt inakat, beleket, vagy egy csík nyersbőrt használtak. 
 Jellegzetes kiegészítője a bőr mellé betűzött fém csörgő (eredeti nevén Kessing, KsingKsing vagy SegeSege) mely az dob megütésekor magas hanggal színesíti a hangképet.

Djembe ápolása, gondozása     

Csakúgy, mint bármely hangszert, a djembe-t is tiszteletben kell tartani  és a hangminőség megőrzése érdekében védeni, ápolni kell. A várható élettartama függ a bőrtől és kötéltől, attól, hogy milyen gyakran játsszák, milyen jól törődtek az ápolásával és a feszültségi szint fenntartásával. 
A djembe héját úgy kell ápolni, mint egy szép fa bútort, a membránt pedig a legjobb, ha úgy kezelik, mint a bőrt a testen. A saját bőrünk is hajlamos kiszáradni, amikor ki van téve az elemeknek, (tűző nap, meleg, hideg, szél) Shea vajjal és kókuszolajjal  kezelik a testet és a bőrt. Ezek az olajok hidratálják a dobot, miközben lehetővé teszik, hogy megőrizze a tulajdonságait, amelyek a jó djembe hangminőségét adják.


A Djembe kulturális jelentősége

Bármi is az igazság a djembe történelmével kapcsolatban, a dob már szerves része a nyugat-afrikai kultúrának. Mesemondók és gyógyítók használják a djembe zseniális és kifejező hangját, mely tökéletes kiegészítője a művészeteknek is.
A társadalmi eseményekben betöltött szerepe is jelentős. A djembe segít feloldani az ellentéteket a közösség férfijai kötött vagy a tánccal kiegészülve eszközt jelent a társadalmi alkalmakkor, mint a születések, temetések, házasságok, átlépés a felnőttkorba, udvarlás, a körülmetélés, vadászat, vagy olyan idény jellegű rítusok, szertartások megtartásakor, mint a növények ültetése vagy betakarítása. Ezen alkalmaknak mind saját dalai, táncai, ritmusai vannak.

Jellemzően, ezen alkalmakkor, két djembe-s és a dunun (másik afrikai dobfajta) kísérő Jeli , vagy mesélő egy közös kört alkot. A nők énekelnek, tapsolnak és felváltva táncolnak, mint ha a szellem mozgatná őket a kör közepére. Egy-egy hagyományos dalt, akár órákig játszanak ilyenkor.

Hagyományosan a djembe-nek nem az a célja, hogy közönsége előtt színpadon játszanak rajta, mint például egy versenyzongorán, melyet visszafogottan hallgat a közönség. Célja, hogy a djembe-s az arra méltó alkalmakkor hozzájáruljon saját faluja életéhez, ünnepléséhez, csak úgy, mint ahogy hozzájárul a falu többi tajga is a saját maga módján, evvel építve a falu összetartozását, közösségét.Ez az életmód már gyerek korban kezdődik. Sok afrikai gyermek már a kávéskannák és egyéb fa-, fém konyhai eszköz, edény oldalán elkezd dobolni tanulni. A szerencsésebb gyerekek, kisebb djembe-n tanulnak, melyek 12-15 " magasak, szíjjal tartják őket, és álló helyzetben játszanak rajta. Utánozva felnőtt tanáraikat, lassan megtanulják megszólaltatni a djembe szellemét.


A régi időkben, csak azok számára engedélyezték, hogy djembe-n játszanak, akik djembe-s családba születtek. Néhány ősi, djembe-s kaszt fennmaradt és családnevükkel fémjelezve viszik tovább a hagyományt. Ezekben a családokban született djembe zenészek élete és  dolga, hogy játszanak a hangszeren és felelősek a tradicionális zene életben tartásáért. 

A mai zenei világban nagyon gyorsan terjedt el és vált népszerűvé a Nyugat-afrikai balett és  zenekarok a világzene kedvelők között. 
Néhány modern djembe társulat a djembe-tmár mint premier hangszer használják és az egyéni hangját emelik ki, nem pedig a tánc és ének kísérőjeként szerepel. Elsősorban a djembe és dunun játék szerepel a műsorukban, mely gyakran már nem tartalmazzák a táncot és a dal is gyakran elvész. 

Sok jelenlegi djembe tanár valamint a történészek célja, hogy ellenőrizzék és vigyázzák, hogy a rég tanult ritmusok ne merüljenek a feledés homályába. Famoudou Konaté, Mamady Keita, Fadouba Oularé, Mansa Cameo és fiaik és leszármazottaik továbbra is részt vesznek a zenei életben és játszák a hagyományos ritmusokat.

Fadouba Oularé video: https://www.youtube.com/watch?v=0daEJhod9-k



Djembe és a spiritualitás

Úgy tartják, hogy a djembe-nek mágikus tulajdonsága van és tele van élettel. Azt mondják három szellem van a djembe-ben: A fa szelleme, amelyből a dobot faragták, az állat szelleme, amelyből a bőr származik, valamint a dobkészítő mesteré, akinek szakmai tudása nélkül dob nem készülhet Afrikában. Igazából mesterembertől függ, hol találunk igazán jó hangszert.Minden dob örökli mindhárom lélekjellemzőit és ezért minden dob egyedi.
Azokat, akik  adjembe dobolásnak szentelik életüket, djembefola-nak nevezik, amely egyes területeken és bizonyos időszakokban nem volt tisztes, vagy jövedelmező szakma. A nagy djembe mesterek jelentős különbséget tesznek a dobok között. Például egy foltos, fehér vagy sötét bőrű dobot más-más eseményre használnak. A djembefola-k néhány djembe-t különleges alkalmakra tartogatnak.
A djembe játékos nem csak egy dobos, hanem egy közvetítő, melyen keresztül átjön a djembe szelleme. Azt szokták mondani, hogy a djembe hangja a mút, a jelen és a jövő. Aki djembe-n játszik, annak tisztelnie kell a djembe történelmét: Ez magában foglalja a hagyományokat, a mágiát, a tudást és a nyitott szívet. Ha ezek egyike hiányzik, a ZENE nem fog megszólalni.



Források:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Dzsemb%C3%A9Dzsembé
http://www.drumdr.com/djembe-history.html


http://www.drumconnection.com/africa-connections/history-of-the-djembe/

Írta: Balogh Lívia